Nihil

1986. április 2-án lakoltattak ki engem a jó kis meleg, biztonságos anyaméhből – azóta keresem a helyemet a nagyvilágban. Az időzítés mondjuk tökéletesen jellemez engem: 1986-ban jelent meg a Watchmen első száma, ekkor mutatták be a mozikban a Hegylakó és a Labirintus című filmet… meg persze ekkor történt a Challenger- és a Csernobil-katasztrófa, amint arra barátaim előszeretettel emlékeztetnek, majd kedvesen hozzáfűzik, hogy ezen ők meg sem lepődnek.

Azt hiszem, életem első képregénye Alan Moore Gyilkos Tréfája volt, hét-nyolc évesen, amit unokatestvéremtől kaptam kölcsön. Nem mondom, hogy mindent megértettem belőle akkoriban, de az kétségtelen, hogy hatással volt rám… majd tizenöt évvel később megint a kezembe vettem, immár a saját példányomat – és ismét lenyűgözött és sokkolt. Most már nem csak a brutalitása miatt, hanem azért is, hogy mennyire képes kihasználni a képregény műfajában illetve egy szuperhős karakterében rejlő lehetőségeket.

Vannak dolgok, amikre istenigazából csak a képregény képes. Ugyan sokan a regény analfabéta kisöccsének tartják, mások meg azt hozzák fel ellene, hogy azok az átkozott kockák soha a büdös életben nem fognak megmozdulni, ennek ellenére van, ahol az írott próza és a film elbukik, míg a képregény szépen helytáll. A legjobb példa talán az eddig emlegetett Alan Moore: az öreg skót úgy komponálja meg a paneleket, hogy azok egymás után, filmként összeolvadva, kinetikusan, és egymás mellett, tablóként is kerek egészet adnak, és ez a két tulajdonság így, együtt valami többet, valami zseniálisat nyújt.

Moore-on kívül még jó pár kedvencem van a képregény berkein belül, és a paletta meglehetősen széles: Batman, Gaiman, X-men, Hellboy, fantasy, Grant Morrison, Frank Cho, sci-fi, Ellis, Straczinsky, csak hogy néhányat említsek. Szívem mindig is a fantasztikum felé húzott, így inkább ilyen témákban keresgélek (és ha akad valami figyelemreméltó, azt jól meg is írom nemrég létrehozott blogomban: archnihil.blogspot.com). Annak ellenére, hogy vannak kedvenc karaktereim, az, hogy tetszik az adott történet, 99%-ban az alkotóktól függ. Ugyan történetorientáltnak tartom magam, emellett a grafikai megvalósítás is számít nekem – mennyire passzol a történet atmoszférájához, mennyire markáns a rajzoló képi világa. Kedvelem Bryan Hitchet, de a Rendkívüli Úriemberek Szövetsége Kevin O’Neill nélkül nem működne annyira, ahogy a Hellboyhoz sem illene ez a fajta stílus… minden képregény más ábrázolást igényel, szerintem.

Bár egy hosszú pauza után az X-men „segítségével” találtam vissza a műfajhoz, az évek során rá kellett jönnöm, hogy a legkevésbé az úgy nevezett folytonosság számít nekem… amennyiben ennek elhagyása kell egy jó történethez, akkor nem egy nagy áldozat. Ugyanakkor persze azt sem szeretem, ha ez öncélú… hamár az író bevállal egy ilyen húzást, az adjon valamit az adott karakterhez, mutassa meg egy, eleddig háttérben levő oldalát.

Ami a C4A-t illeti, eleinte más, már megkezdett sorozatokat vettem át, így a Rendkívüli Úriemberek Szövetségét Jerichotól, valamint a Planetary-t Rorimacktól… mindkettejük fordítása nagyszerű, és egyfajta mérce is volt számomra. Az első képregényt már csupán az alapötletért is szeretem, tetszik, ahogy a 19. századi kaland- és fantasztikus regények hőseit szedi össze egy csapatba. A Planetary-ban is az alapkoncepció fogott meg, ahogy a főszereplők végigjárják a műfaj összes gyökerét, ágát, és bogát. Az Authority már elejétől fogva saját fordítás; az előző kettővel ellentétben éppen nem mély, de valahogy pont ebben rejlik a varázsa: „csupán” egy szuperhőscsapat kalandjait meséli el, viszont a zsánerre jellemző mindenfajta sallangtól mentesen.

Egyelőre próbálok túlélni az egyetem utáni kemény világban, így jelenleg nem tervezek mást fordítani, mint amit korábban bevállaltam. Aztán majd meglátjuk, mit hoz a jövő, minden fronton…